Bátraké a szerencse

Nem hiszek abban, hogy vannak reménytelen esetek. Nincsenek. Mindig van kiút. Ma MA van, újabb nap a bizonyításra.

Azt gondolom, hogy a szülők nem istenek. Ezért elengedhetetlen megfogalmazni velük kapcsolatban a pozitív és a negatív dolgokat is. Mert nem szentek. Bizonyos dolgok miatt tisztelem őket és felnézek rájuk, bizonyos dolgok miatt pedig nem. Az éremnek mindig két oldala van, ezt sosem szabad elfelejteni. Ahogy azt sem, hogy mindenki annyi tiszteletet kap, amennyit ad magának. Ha az én szüleimet megkérdezi valaki, hogy igaz-e, amiket írok vagy mondok róluk, akkor az az ő szabadságuk, hogy érdekli-e őket, vagy hogy magukra veszik-e. Ahogy mondani szoktam: akinek nem inge, ne vegye magára. Szerintem az őszinte emberi kapcsolatok úgy alakulnak, ha nem csak a szép és rózsaszín dolgokat mondjuk el egymásnak, mert abból nem lesz fejlődés, nem lesz haladás. Hanem azt is, amit rosszul csinálnak, azért, hogy legyen lehetőségük okulni a történtekből.

Az kétségtelen, hogy mindig a szüleim gyereke leszek, de sohasem a tulajdona. A szülők gyakran elfelejtik, hogy a gyerekeiket csak kölcsönbe kapták, nem birtokba. Hiszen sok szülőnek csak azért lesz gyereke, hogy legyen, aki majd öregkorában gondját viseli, vagy majd azt a pályát és társat választja, akit ő szeretne, vagy ő sosem mert volna… Ez az őszinte szülői szeretet, kedves Soma?

Kaptunk jót és rosszat a szüleinktől, mert ahogy mi is, ők is emberből vannak. És a legtöbb, amit kaptunk, hogy megadták az esélyt a jóra és a rosszra. Ha Soma megmutatja, hogy az éremnek egy oldala van, akkor elhiszem, amit írt. Az az egyik oldal, amiről ő ír. Én meg tudom, hiszen nap mint nap látom, hogy annak bizony kettő van.

Soma nyílt levele a kattintás után olvasható!

Nem tudom, hogy mennyire lesz strandidő ezen a nyáron, de abban biztos vagyok, hogy játszani jó. Úgyhogy játsszunk újra kvízt! De, hogy ne legyen nagyon egyszerű, vagy unalmas, küldjetek ti kérdéseket!

Várom a szerintetek jó kvíz kérdéseket a jatek@jaffa.hu emailre kedd 12 óráig és a legjobb kérdések kikerülnek a játékba, plusz A fájdalom arcai maszkjaival díszített pólót is kapnak ajándékba!

 

Addig is kedvcsinálónak egy jaffás olvasó pályázata "apa és az olvasás" témában! :)

Vajon mennyire jelent boldogságot az az állapot, amikor két ember közül egyiknek sincs annyi önbizalma, amennyit szeretne, és azt gondolják, hogy a legjobb megoldás, ha két félből alkotnak egy egészet. Ez látszólag jó, rengetegen így is tesznek, csakhogy ez nem más, mint társfüggőség, latinosan kodependencia. Talán már hallottak erről. Az egyik bizonytalan támaszkodik a másik bizonytalanra. Azt is nagyon fontos megfogalmazni, hogy miben is bizonytalanok ők. Kétféle intelligencia létezik: a racionális és az emocionális. Mi van akkor, ha egy ember az élet valamelyik területén nem akar felnőni? Gondolom, sokszor hallották már, hogy valaki kijelenti: „Mindig gyerek akarok maradni! Ez így jó nekem!” De vajon valóban nem akar fölnőni? Mi van akkor, ha akarna, csak nem mer?

Kicsit megkésve, de még talán időben! :)

Csernus doki ma 17 órától dedikál a Jaffa Kiadó standjánál a Vörösmarty téren (Budapesten)! Aki szám szerint keresi a 36-os stand.

Drukkoljatok, hogy ne essen! :)

Nemrégiben egy előadáson három pasit is megkérdeztem, miért jöttek el, de egy szót sem sikerült kipréselniük magukból. Nos, vajon ők minek nevezhetők? Férfinak, vagy sem?

Na, urak? Minek? Ezen a téren a hölgyek átveszik az irányítást! Lehet, hogy ez az uraknak nem fog tetszeni – hogy nőuralom van, és ezt a pasik észre sem veszik! Hogy a pasik, amikor azt hiszik, hogy ők a teremtés koronái, nagyon tévednek! Csak tetszelegnek ebben a szerepben! Na, urak észrevették már? Ön észrevette? Hogyne… Én bizony azt látom, hogy a férfiak csak erősnek látszanak, de nem azok. Persze valahol el kell kezdeni. Nagy izomzat, adott helyzetben erős hang, karakánság. De vajon mitől fordul mindez az ellenkezőjébe, ha egy adott érzésről kell beszélni? Érzésekről. Mi történik ilyenkor egy pasiban? Miért félnek a férfiak kimondani az érzéseiket? Azt hiszik, hogy attól gyengébbek lesznek? Hogy nem lesznek majd igazi férfiak? Hogy a férfi attól férfi, ami ott lóg a lába között? Hát sok pasi valóban ezt hiszi. Pedig nem így van. Azt inkább hívjuk hímneműnek. Az még nem férfi. Úgy próbáljuk kialakítani férfiasságunkat, nőiességünket, párkapcsolatainkat, hogy fogalmunk sincs alapvető érzelmi törvényszerűségekről. Csakhogy a törvény nem ismerete sajnos – akár tetszik, akár nem – senkit nem mentesít a felelősség alól.

Feltennék egy kérdést. Mindannyiukra vonatkozik. A kérdés így hangzik: ki tud békével arra gondolni, hogy az édesanyja meg fog halni? Ühüm. Szórványos… Pár százalék. Azért fontos megmérettetnem önöket, hogy tudjam: az itt ülők felnőttek-e, vagy sem. A felnőttségnek van egy pár kritériuma. Zűrös dolgokról beszélek, és ahogy látom, eléggé merevek az emberek, tele vannak görccsel, feszültséggel, és ha bizonyos dolgokat megpendítek, akkor az könnyen megbotránkozást kelthet. De én nem szeretnék senkit sem megbántani. Ott is van az egyik könyvem hátlapján: akinek nem inge, ne vegye magára.

Azért tettem fel ezt a kérdést, mert mostanában jöttem rá, hogy a felnőttség egyik kritériuma, ami férfiakra és nőkre egyaránt vonatkozik, a szülőkről való leválás. Ezt én is sejtettem, és amikor tizennyolc éves lettem, akkor kezdtem el gondolkodni ezen a kérdésen, hogy ez mit is jelent valójában. Akkor persze még sok mindent nem tudtam, és nagyon komoly önbizalomhiányom volt pasiként. Legfőképpen azt nem tudtam, hogy mit is jelent megtartani egy párkapcsolatot. Be kell vallanom, hogy erről fogalmam sem volt.

Emlékszem a félelmeimre: miről fogok majd beszélgetni egy csajjal? Szóval iszonyú sok minden kavargott bennem akkoriban. És azt sem tudtam, hogy a gyakorlatban mit jelent leválni a szülőkről. Úgy két hónapja sikerült három nagyon fontos dolgot megfogalmaznom. Az egyiket már említettem, így hangzik: elfogadom-e, hogy a szüleim meg fognak halni. A második, hogy adott helyzetben, amikor tudom és érzem, hogy igazam van, merek-e következetesen nemet mondani mind az apámnak, mind az anyámnak, és ezt be is merem-e tartani napról napra. Vagy akár igent mondani. De mindenképpen megvívni a harcomat velük, ha a helyzet úgy hozza. Amikor kisfiú voltam, iszonyúan felnéztem az apámra, ő volt számomra az első hiteles férfi. Aztán, emlékszem, egyszer kiskölyökként megfogalmaztam, hogy „hé, hát az apám milyen bizonytalan!”. Akkor még nem tudtam, hogy az azt jelenti: az apám férfiként bizonyos helyzetekben gyáva. A következő iszonyú fontos lépés: ha ránézek az apámra és az anyámra, akkor könyörtelenül ki merem mondani az emberi személyiségvonásaikat, jót, rosszat egyaránt.

Forrás: www.nlcafe.hu

„Miért olyan nagy baj, hogy esetleg fájni fog a változás? Szerintem nem baj. Amikor az ismeretlenbe ugrom bele, akkor nem tudom, hogy ami következik, az jó lesz-e vagy rossz, egyet azonban biztosan tudok: hogy mind a jóval, mind a fájdalommal hajlandó leszek szembenézni. Akár pozitív, akár negatív élményben lesz részem, mind a kettővel elboldogulok, mert önmagamban elfogadtam a jót és a rosszat is. A sikereket és a kudarcokat is fel tudom dolgozni, meg tudom oldani, sem az örömtől, sem a fájdalomtól nem félek. A legfontosabb, hogy amikor beleugrom az ismeretlenbe, érezzem, hogy merek élni – mert az élet szép!”

Május 26-án este 7 órától mutatjuk be A fájdalom arcai című, új, válogatáskötetet.
Cím: Alexandra Könyvesház, VII. kerület. Károly krt. 3/c

Várunk mindenkit szeretettel!

Az, ahogyan a szabadságát tölti valaki, megmutatja, mennyire szereti önmagát.

Sok ember, amikor elmegy szabadságra, akkor is dolgozik. A lakás vagy a ház körül tesz-vesz, vagy esetleg valahol máshol fusizik. Tudom, nem könnyű az élet, de akkor is, ha otthon vagyok, valami olyat kellene csinálnom, ami energetizál, feltölt.

Kérdés: fel tudom-e tölteni magam pozitív energiákkal? Rövid távon, 3-4 évig ki lehet húzni igazi pihenés nélkül, de a rengeteg stressz benyújtja a számlát. Idegkimerültséghez, depresszív állapothoz, kiégéshez, elszürküléshez vezet. Szerintem a kikapcsolódás és a szabadság teljesen más. A szabadság ideje alatt tudom, hogy nem megyek egyáltalán dolgozni, nem is kell gondolnom a munkámra. Számomra a kikapcsolódás, a feszültséglevezetés, hogy két páciens között kimegyek a természetbe. Benne lenni a szélben, a fákban, a természetben. Egy energiakiegyenlítés abban a pillanatban. Egy nehezebb nap után.

A munkám során engem bármilyen konfliktussal keresnek meg, mindenképpen tiszteletben tartom, hogy az bizony a másik élete. A negatív töltetek mégis kihatnak a hangulatomra, állapotomra. Az óvintézkedés számomra az, hogy amikor elmegyek szabadságra, akkor egyszerűen elfelejtek minden kérdést, minden választ. Kitörlök mindent az agyamból. Viszont emiatt nehezebben is lendülök újra vissza. Abban a pillanatban, hogy az adott munkának vége, csak a zene, a természet van. Semmire nem gondolok, ami a munkámat illeti. Radír van a munka után, mert ha magammal vinnék mindent nap mint nap, egyszerűen szétesnék, mivel a mai élet irgalmatlan túlhajszoltságot jelent. Sokszor nincs is idő visszagondolni arra, hogy milyen is volt, amikor pihentem. De hangulatok, képek, illatok kifejezetten segítenek a későbbi regenerációban.

Pont tegnap jutott eszembe, amikor a nap csillámlik a tengeren.  Majd jöttek a kabócák, a fenyő és a levendula illata, és rögtön jobban éreztem magam. Vagy amikor látom a tavaszt vidéken, ahogy a virágzó diófákat körülzsongják a méhek. Csupa szépségek jutnak az eszembe, amik nagyon sokat számítanak. A szabadság a testem és a lelkem tiszteletben tartása. Annak a jelképe, hogy merek magamnak örömet szerezni, jót okozni. Az emberek egy része hiába tapasztal meg szép dolgokat, a belső görcsök miatt észre sem veszik. A szabadság alatt azon pörögnek, hogy mi lesz akkor, ha hazamennek. Folytatódik a rutin. Tudom, rengetegszer mondtam már, de merjünk kockázatot vállalni! Ne legyen senki gyáva megújulni! Aki azért nem megy szabadságra, mert azzal takarózik, hogy nincs pénze, az meg tegye ugyanezt ezek után is. Szükség van fiatal hullákra a temetőkben!

Forrás: www.nlcafe.hu

 

Miért félünk az ismeretlentől? Miért rettegünk a valódi megmérettetésektől? Miért nem vagyunk képesek kimondani, ha gyávák voltunk egy adott helyzetben? Ahhoz, hogy erre választ kapjunk, tudnunk kell, hogy minden változás fájdalommal jár – akár a mindennapok gyakorlatában, akár érzelmeink terén igyekszünk rendet teremteni. Persze mindenki szabadon dönthet arról: megfutamodik-e a kihívások elől, vagy szembenéz a félelmeivel, és nap mint nap megvívja személyes küzdelmeit.

Dr. Csernus Imre elmúlt években tartott előadásai újra és újra ezt a kérdéskört boncolgatják, legyen szó akár a társfüggésről, az intimitásról, az alkalmazkodásról, a gyereknevelésről, a szülői szerepekről vagy egyéb párkapcsolati problémákról. E kötet a legjobb előadásokból szemezget, amelyek nem csupán húsba vágó kérdéseket szegeznek szembe az olvasókkal, de felidézik a szerző személyes varázsát is.

„A félelem a fájdalomtól egyjelentésű azzal, hogy valaki nem mer beleugrani a sötétbe. Ha viszont őszintén kimondom, hogy nem gyenge vagyok, hanem gyáva, azzal valójában már fejest ugrom az ismeretlenbe. Gyenge vagy gyáva: a kettő nem ugyanaz, hölgyek és urak! A bátorság azt jelenti, hogy akkor is bele merek ugrani kockázatos helyzetekbe, ha tudom magamról, hogy gyáva vagyok.”

Megjelenés: május 20.
Dedikálás a Könyvhéten: június 3. 17:00 Vörösmarty tér, Jaffa Kiadó standja
Előrendelhető a Jaffa Kiadó honlapján május 20-ig 25% kedvezménnyel és ingyenes postázással!

Mi a szerelem? Nehéz definiálni, meg sem próbálom. Inkább arról beszélnék, ami a szerelem következtében az emberekben kölcsönösen kialakul: ez pedig a belső tűz.

Ilyenkor szinte szikrázik az ember szeme. Aztán telik-múlik az idő, és ez a szikra, ez a tűz szép lassan kialszik. Miért? Miért szűnik meg a szerelem? Képzeljük el a szerelmet! Meglátok valakit, fel tudok rá nézni, vonzódom hozzá. Amikor rá gondolok, belső remegés, vibrálás fut végig rajtam. És ez kölcsönös. De ilyenkor nagyon sok mindent nem látok meg a másikban. Miért nem? Mert az érzések kizárják az objektív meglátás lehetőségét. Ez azt jelenti, hogy amikor két ember találkozik és vonzódik egymáshoz, elfelejti, hogy a másik is emberből van, húsból és vérből, aki pozitív és negatív tulajdonságokkal egyaránt rendelkezik. És az ember ilyenkor kicsit vakká válik a negatívumokra.

Ahogy a kapcsolatban telnek a napok, a hónapok, az évek, egyre rácsodálkozunk a másikra. A koszos zoknijára, a pontatlanságaira és egyéb emberi dolgaira. Pozitív dolgainak nagyon örülök, de a negatívakat elkezdem lenyelni. Elkezdem mentegetni – biztosan nem úgy gondolja, biztosan nem úgy érzi, biztosan nem úgy van… „Szeretem őt úgy, ahogy van” – ezt szokták nekem mondani, amikor a bajban felkeresnek, és arra kérem az illető hölgyet vagy urat, hogy fogalmazza meg, mit szeret a párjában. Nem elgondolkodtató ez? Ha egy ember tíz–húsz évet együtt él valakivel, az nem éppen elegendő idő ahhoz, hogy konkrétan megfogalmazhassa, miért is vonzódik, a másikhoz, mi az, amit a másikban vonzónak talál, miért szereti a másikat?

Nézzük meg ezt a kijelentést: „szeretem őt úgy, ahogy van”. Aztán amikor azt kérem, hogy soroljon föl nekem néhány olyan tulajdonságot, amit nem tud tisztelni a párjában, akkor már sorolja is egyiket a másik után… Két percen belül egy hatalmas ellentmondás. „Szeretem őt úgy, ahogy van, de ezért és ezért nem tudom tisztelni.” Akkor ez most micsoda? Ez a támaszkodás. Ma a párkapcsolatok jelentős része nem a kölcsönös kiegyensúlyozottságon alapul, hanem az egymásra támaszkodáson. Nem egymásért élnek a felek, hanem egymás mellett. Holott egymás mellett a jó és a rossz szomszédok szoktak élni – alapesetben. Egymással? Az más. Társas magány.

Felmerült, hogy tegyem fel a kedvezményes lehetőségeket, így a polc.hu-n lévő akciót ajánlom figyelmetekbe.

Április 26. és május 10. között 20-30% kedvezménnyel vásárolhatjátok meg Csernus Imre könyveit a kattintás után.